Szépjelen
A régmúlt szakrális népszokásainak kelléktárához tartozott. Ez a tárgy ugyanis a Háromkirályokat-járás legfõbb tartozéka volt. A háromkirályok csillagát hosszan kilökõ szerkezet látványos színezettel egészítette ki a Vízkereszt napján (jan.6.) házról-házra járó gyerekek énekes mondókáját. Már csak gyûjteményünkben látható ez a relikvia, de a neve beépült helyi nyelvünk használatába. A vági ember annak a kifejezésére használja ma is, hogy a szék, asztal, stb. eresztékeiben már erõsen inog: Olyan ez a szék, mint a szépjelen.

A vági gyújtemény részlete

Kaszakalapáló automata
Egyedülálló ritka emlék az elsõ világháború idejébõl. Rugós megoldással mûködõ elmés szerkezete arra a mûveletre tette alkalmassá, hogy segítségével szakszerûen kalapált kaszával tudják az asszonyok és gyermekek is elvégezni az aratást. A kalapálni tudó markos aratókat ugyanis 18 évtõl mind elvitték katonának.

Õs-tézsla
Nem lehetne az õs szó jelentésénél hûebben kifejezni a szegény parasztembernek a célszerû, de mégis ingyenes megoldást találó leleményességét. Mezõgazdasági munkájának végzése során ugyanis szüksége volt olyan vonórúdra, amely összekötötte az igát a talajmûvelõ eszközökkel (eke, borona, stb.). Keresett hát egy fekvõ egyest utánzó fát, amelyet kovácsmester közremûködése nélkül is célja szolgálatába tudott állítani.

Csizmahúzók
A letûnt csizmás világban minden háznál naponta használatos alkalmatosság volt a csizmahúzó. Két lábra támasztott olyan deszkalap ez, amelynek felsõ részén a kialakított félkörös mélyedésébe helyezett csizmát le lehetett húzni. Az egyszerûbbnél, amit "macskának" hívtak még kézzel is nyomni kellett a csizma orrát. A "kutyának" nevezett csizmahúzó már praktikusabb volt, mert a derékfájós embernek nem kellett lehajolni, mivel a fölfelé meghosszabbított karéjba is meg tudta akasztani a lehúzandó lábbelijét.

Lésza
Más magyar tájaktól eltérõen nálunk lészának azt a vesszõbõl font zárt ládát nevezik, amelyet a padlás szelemengerendájára akasztva a füstölt húsok biztonságos eltartására használtak. Lakattal ellátott deszkaajtóval zárták el az illetéktelenek, a torkos gyerekek és rágcsáló férgek elõl a kolbászt, sonkát. A levegõ viszont szabadon hozzáférhetett, s így jól kiérlelten tarthatták el a legfõbb munka, az aratás és cséplés idejére.

A múzeum épülete

Beadási könyv
Paraszti népünk története hosszú idõn keresztül a földmûvesek életének mélypontjaként ismerte azokat az idõket, amikor a pórnép állat gyanánt volt kénytelen húzni Básta szekerét. Ennyire alá még egyszer csak az 1950-es évek elején süllyedtek a falu életviszonyai. Örök idõkre figyelmeztetõ, soha feledésbe nem meríthetõ siralmas állapot volt ez.
Sok kínzóeszköze, gyalázatos relikviája közt is a leggyászosabb volt az átkok könyve, a Beadási könyv. Nem hiszem, hogy hazánkban volt ennél valaha is gyûlöltebb fércmû az emberek kezében. Leköpködve tûzbe is vetették többségét, már csak a múzeumok õriznek egyet-egyet. Ezekhez is legjobb csak kesztyûvel nyúlni, annyi de annyi nehéz bûn tapadt hozzá, hogy én sem merek most hosszan szólni róla.
Ha most mégis emlékezetbe idézem, csak azért teszem, hogy bemutassam, volt ám azért annak a kornak is védangyala. Volt, aki ember tudott maradni a szörnyû embertelenségben. Azért akadt ám aki arannyal irt, nem vérrel a fekete lapokra! Én ismertem azt, aki feltartotta a fejét, amikor mindenki behúzta a nyakát s aki a mérget osztók közt balzsamot kent a sebekre. Köztünk élt az, aki amikor Justicia kezébõl kiverték a mérleget, õ fölvette, hogy ismét jól játsszon.