Gülch Csaba:
Történeti és néprajzi adalékok Gyõrsövényház és németajkú lakossága történetéhez

Nehéz feladat olyan község históriájában sétálgatni, ahol a múlt történései friss sebeket hagytak az emberek lelkében; ahol a megtévesztett tisztesség, a megcsalt hit és a meggyalázott önérzet felejteni képtelen és minden kérdés gyanakvó óvatosságra kényszeríti a válaszadót. Mégis a gyógyításra szükség van, hisz az elmúlt esztendõk után nem élhet örökké fájdalommal több megfosztott nemzedék.

A település keletkezését egy helyi monda a következõképpen magyarázza:
A Lébény felöli faluvégen valamikor régen megtelepedett egy halászember. A vízparthoz közel cölöpöket vert le. Azok közét vesszõvel körülfonta, majd betapasztotta sárral. Mikor a víz megáradt, kimosta a sövénypalánk közeibõl az agyagot és a halász elõröl kezdhette ezt a mûveletet. A javítgatásba mégsem fáradt bele, hisz úgy õrizte meg a szájhagyomány, hogy ez volt a régi község elsõ lakóépülete ahonnan a falu nevét is eredeztetik.
A történelmi dokumentumok persze másként vallanak. Elsõ okleveles említés "Svény" alakban a XIII. századból, 1252-bõl ismeretes.(1) A település birtokosa a Sövényházy nemzetség. A késõbbi századokban a Török, Pázmány, valamint Jagosich családok neve fordul elõ még birtokosként. Az 1619-es összeírás, Sövényház birtokosaként Pázmány Ferencet említi. Érdekessége, hogy övé volt azon porták egyike, akik a töröknek nem hódoltak be a járásban.(2) A sövényházi terület egyébként még 1636-ig Pázmányé volt. Az említett tulajdonosokon kívül a település földjeinek egy része a gyõri jezsuiták tulajdonában volt.
A falu lakossága az 1600-as években még teljesen magyar. Érdekes okirat maradt fenn ebbõl az idõbõl, amelybõl a község valamikori pecsétje rekonstruálható: "belsõ körében vízhullámokon egy csónak lebeg, melybõl nõalak emelkedik ki, amint karjait kitárva jobb kezében halat, balkezében pedig evezõlapátot tart."(3)
A gyakori pusztahelyek (Szapud, Újfalu) arra utalnak, hogy a település különbözõ okok (árvíz, tûzvész, törökdúlás) miatt többször is megsemmisült.
Ezek közül az egyik legtragikusabb a Rákóczi-féle szabadságharc idején történt.
1704-ben Heister Sigbert, a császáriak egyik fõvezére, a kuruchad felett aratott gyõzelme után, Károlyi Sándor seregének megjelenése miatt, Bécs felé volt kénytelen visszavonulni. A labanc seregben szolgáló rác és horvát csapatok útközben elpusztították és felgyújtották az érintett településeket. Így égett földig 1704. június elején, az ekkor már teljesen a jezsuiták birtokában lévõ Sövényház is. Az itt lezajlott ütközet emlékét õrzi még most is a "Kurucdomb" elnevezés, amellyel a község határában fekvõ homokos magaslatot illették.
Az egész vármegye nehezen állt talpra a borzasztó pusztítás után. Még tíz évvel késõbbi összeírásokkor is találhatók olyan települések, amelyek vagy pusztán állnak, vagy pedig nemrégiben települtek újra.
A Habsburgok a háborúk gondjai után az elpusztult települések benépesítésére is fordíthatták figyelmüket. Nem véletlenül találó az a megállapítás, mely szerint a XVIII. század, a német telepítések klasszikus századává vált.(4)
Az 1715-ös összeírás az új faluk között említi Sövényházt is, mégpedig olyan módon, hogy a jezsuiták, három évi adómentesség felajánlásával, a mai németajkú lakosság õseit, a bajorországi svábok egy csoportját hívta be letelepülni. Ennek a gazdasági, demográfiai megfontoltságán túl volt egy másik, ekkor kicsit sem elhanyagolható oka: a jórészt protestánssá vált magyarok közvetett úton való katolizálása. Az igazi felekezeti arányváltás ugyan, csak az 1800-as évek elsõ évtizedére érett be, amikor is a 110 évvel azelõtti 15-rõl 688-ra emelkedett a katolikusok lélekszáma, míg az addigi protestáns többség majdnem teljesen eltûnt.
Egy korabeli magyar közmondás szerint: "a magyar jobbágy perlõ- társ a német jobbágy pénzeszacskó",(5) evvel is utalva a német paraszt erényeire, amelyek szorgalmában, szerénységében, valamint az idõvel és pénzzel való bánnitudásában rejlettek.
Az 1715-ös betelepítéssel új korszak kezdõdött Sövényház történetében. Többszörös testi-lelki erõpróba az itteni, bujdosásban megmaradt magyarság, valamint a mentsvárként behívott németek számára is. Nehezebb helyzetbe az ezer kilométerre lévõ szülõföldjétõl elszakadt svábság került, hisz nekik részben el kellett fogadni az új hazát és ténykedésükkel bizonyítva elfogadtatni "idegenségüket". E nehéz idõszakot örökíti meg az a bácskai sváb dal, amely helyzetüknél fogva, a Sövényházra kerültek ajkán is születhetett volna:

" De sok embert megölt,
vagy nyomorral gyötört,
míg termelt ez a föld!"(6)

Az új lakosság bebizonyította erényeit, megszokott, hazára lelt. Misem bizonyítja jobban, mint az az 1786-os adat, amely szerint a község lakossága hét évtized alatt a "pusztaságból" 708-ra emelkedett.(7)
Ugyancsak ezidõbõl való feljegyzés szerint a lakosság túlnyomó többsége német anyanyelvû volt, emiatt az 1698-as protestáns magyar iskola helyett, 1788-ban német tannyelvû, katolikus intézményrõl olvashatunk.(8)
A lakosság fõ tevékenységi köre a paraszti gazdálkodáshoz, valamint a halászathoz kapcsolódott, de ezen kívül természetesen a hagyományos falusi iparosszakmák (kovács, bognár stb.) is megtalálhatók voltak, de a jezsuiták által létrehozott, Sövényház-Fehértó határában mûködõ téglagyárban, annak üzemeltetésében is részt vállaltak. Ezek után talán nem véletlen, hogy az egyik leggyakrabban elõforduló családnév is az Arbeiter (dolgozó) volt.
A község újkori nemessége is német származású volt. Így a Neuhold család is, akik a jezsuita rend feloszlatása után, a község földjeinek nagyrészét, tõlük megvásárolva birtokolták.
A franciák ellen fölkelt nemesség tisztikarában, az 1808. március 18-án tartott közgyûlésen megválasztott lovassági II. kapitányok egyike éppen a sövényházi, Neuhold Sándor fõhadnagy volt. Még azév júniusában Colbert tábornok lovassága a Fertõ-vidékrõl leözönölve, elfoglalta a dél felé haladást segítõ Rábca-hidat Sövényháznál és a falun keresztül vonult a Rába felé. Ott már nem kelhetett át, mert a felkelt nemesség ebben megakadályozta.(9)
Az 1848-as események sem kerülték el a község életét, bár ezidõszakhoz még nincsenek adataink, mégis az anyanyelvét, szokásait, kultúráját megõrzõ svábság érzelmeirõl közvetett úton mégis lehet fogalmunk, hiszen az 1852-es királylátogatás után a kerületi fõispán, július 3.-án felszólította a hírhedt megyefõnököt, Dorner Edét, hogy jelentse föl azokat a megyei földbirtokosokat, akik Ferenc József vármegyei fogadtatásáról távol maradtak. Az emiatti zaklatásoknak kitett birtokosok egyike volt, a Bajorországból származó, sövényházi nemes família tagja, Purgly Sámuel is.(10)
A szabadságharc leverése után az osztrákok céltudatos "jutalmazási" politikájának egyik mozzanata, hogy az érdemek elismeréseként földet és nemességet adományoztak. Így került Sövényházra a 60-as évek táján a Fricke család, akik Hannoverbõl települtek a Tóköz e kis falujába. Nemességüket 1879-ben kapták.(11) Sövényház késõbbi fejlõdésében vármegyei pozíciójuknál fogva jelentõs szerepet töltöttek be.
Mivel Sövényház a Rábca közvetlen közelében fekszik, gyakoriak voltak a községet elöntõ árvizek. A folyó 1887-es szabályozásáig a település négy nagyobb áradást ért meg. A "vad" mederben örvénylõ folyó, a Hanság-vég rejtelmes fényei, az ingoványos hany jócskán megindították a sövényházi emberek képzeletét. Ebbõl a motívumkincsbõl születtek azok a hiedelemtörténetek, amelyekben a "ludvérc", lápban eltûnt hatlovas hintó, a jezsuiták kastélyát a XVI. századi alapokra, 1701-ben épült templommal összekötõ alagút, a rontó boszorkányok visszatérõ témái, szereplõi a majdnem dekameronnyi epikus anyagnak.
A Rábca szabályozása, azaz a Rábaszabályozó Társulat, az egyéni gazdálkodás vagy a birtokosságnál, illetve módosabb parasztoknál adódó munka mellett, újabb kereseti lehetõséget biztosított a falu lakóinak. A tevékenységi formák az 1900-as évek elejére felerõsítették azt, a szinte már területileg is érzékelhetõ elkülönülést, amely a települést megosztotta. Az "alsófalu", "felsõfalu" fogalmak az 1945 elõtt született nemzedék számára még ma is ismertek Gyõrsövényházon.
Az elkülönülés alapja a természetesen kialakuló vagyoni különbség volt: a "felsõfaluban" a gazdag parasztcsaládok, az "alsófaluban" a napszámosok, cselédek laktak. A kezdeti természetes vagyoni differenciálódás, a 30-as évektõl felerõsödõ politikai, etnikai ellentétté durvult. A sövényházi sváb-magyar együttélés kétévszázados hagyományai indultak bomlásnak, egy faji-politikai eszmerendszer esztelenül magávalrántó hatására. A több generáción végbement "egészséges asszimilálódás", az ún. "kettõs kötõdés" megingathatatlan hídjait, közösségi rendjét rázta meg, zilálta szét a német birodalom disszimiláló törekvése, amely eszközeiben nem nagyon válogatott.
A község lakossága az etnikai arányt tekintve az 1929-bõl származó statisztikai adat alapján kétharmad részt német, egyharmad részt magyar.
Tehát a népesség zöme anyanyelvében németajkú, de érzelmeiben magyar, hisz a falu 1820-ban épült iskolájában tanítási nyelvként a magyart választották és minden harmadik mise nyelve is magyar volt.(12)
Természetesen a németajkú családokban az otthoni kommunikáció "svábul" folyt, de mindkét népcsoport elsajátította a másik nyelvét; német többség lévén a falubeli találkozáskor is gyakran németül váltottak szót az emberek.
A megõrzött német dalok, mondókák sorra bizonyítják a bajorországi kultúrszálakat.(13) Hisz a kisbabát az édesanyja a következõ dallal altatta:

"Schlof, Angel schlof,
In Kart'n sind die Schom,
Die weiss'n und die schwarz'n,
Die wen die Lóri peiss'n,
Schlof, Angel schlof!"(14)

A már megülni tudó kisgyereket édesapja az ölébe vette és egyre gyorsuló térdmozgását így kommentálta:

"Schritt, trapp'l,
karree, kalupp!"

A nagyobbak már körjátékot játszottak. Gyakran hangzott az udvarokból a hozzátartozó hangos ének:

"Ringeln, ringeln, rae,
sind die Kindern rae,
sitzen unt'n Hullepusch
und ruf'n alle:
husch, husch, husch!"(15)

A bevonulás nagy ünnep volt a sövényházi legények életében is. A zenekart a regruták a falu végén várták és énekelve kisérték az úton:

"Wenn die nirzehne fohr'n,
ta sinette koh'n."
"Ha a tizenkilencesek jönnek,
akkor zörög a kocsi."

És ez a szekér a zenészekkel végigzörgött Sövényházon, egészen a falu közepén, a "kovácsház"-zal szemben lévõ Máriaszoborig, ahol háromszor megkerülve azt, a kocsma elé kanyarodtak. Minden bevonuló mellé odaszegõdött a kedvese és kezdõdött a mulatság.
A kalapjukon nemzetiszínû szalagokat viselõk boldogok voltak, hisz õk beváltak, de a pirospántlikások bizony szomorkodhattak. A vastag humorú dal szövegének folytatása még ki is csúfolja emiatt õket. Természetesen ezen kívül a fiatalok számára voltak más szórakozási lehetõségek is. Az ún. "németházban" szervezõdõ kultúrkör, ahol a falu németajkú lakossága összejött, bálokat rendezett, színdarabokat tanult és énekkart szervezett. Minden évben megtartották a hagyományos búcsúi bált, amit az "elkülönülés" után a nagygazdák a "felsõfaluban" lévõ kocsmában tartottak meg; ez volt az ún. "réztányéros búcsú".
A bált mindig a regruta legények rendezték. A bevonuláshoz hasonlóan, a faluvégen leszállt a kocsiról a megfogadott "banda" és muzsikálva haladtak a kocsmánál felállított sátorig, ahol elõször "elfújták" a Himnuszt, majd bementek ebédelni. A fiatalok ezalatt litánián voltak. Amikor a zenészek meglátták a "kovácsháznál" elfordulni az elsõ templomból jövõt, menten rázendítettek a nótára. A búcsúi táncokat mindig keringõvel kezdték. Este pedig a regruta cigánnyal ment vacsorázni a lányos házhoz.
A hétköznapok szórakozásához, a faluközösség jóhangulatához tartozott még az egymás közti "vizit", látogatás, beszélgetések is. Reggel korán keltek, így a napra pontosan megtervezett munkát idõben elvégezték; annak befejeztével kiültek a házak elõtti kispadokra és újabb pihenési, beszélgetési alkalom adódott az emberek számára.
Ezt a harmonikus faluközösséget kezdték bomlasztani azok az eszmék, amelyeknek az egyre erõsödõ propagandájú Volksbund adott szervezeti keretet. A 30-as évek végétõl, mind erõteljesebben hirdették a faji elkülönülést. Miért talált talajra ez a politikai szélsõség?
Gyõrsövényház gazdasági viszonyai, szociális lehetõségei rendkívül megváltoztak. Megcsappantak a munkalehetõségek, átalakultak a birtokviszonyok, újradifferenciálódtak a lakossági rétegek. Újabb és újabb lakás- és földigénnyekkel föllépõ emberek jelentek meg. A gazdasági válság helyi hatását tükrözi az a körjegyzõi jelentés, amely a mezõgazdasági munkanélküliségrõl tudósít.(16) Ebbõl az iratból kiderül, hogy az 1932-es évre a községben százszázalékos ínség várható, munkalahetõségre kilátás nincs, a parasztgazdák anyagi segélyeire számítani nem lehet, hisz maguk is támogatásra szorulnak. A termények eladhatatlanok, így bevétel sincsen.
E gazdasági visszaesés mellett a szociális romlásra is utal a községben jelentkezõ lakásínség is.
Ezek a meglévõ tények egyre jobban elkülönítették a két falurészt, a község németajkú és magyar lakosait. A kezdeti gazdasági különbségek, késõbb "faji" ellentétekhez vezettek, hisz az anyagi bizonytalanságban élõ emberek, a mást ígérõ eszmétõl remélték a változást. E demagóg elvek megbontották a harmonikus együttélés hagyományait, gyûlölködéseket szítottak. Még a gyerekeket is tiltották egymástól és nem jó szemmel nézték a vegyes házasságokat sem. E zûrzavaros néhány év megbolygatta a régi rendet: 1939-tõl a németajkú lakosság követelésére német nyelvû oktatás volt a faluban, majd 1941-tõl 1945-ig külön magyar és vegyes iskolában folyt a tanítás.(17)
A nemzeti öntudatukban megtévesztett emberek igazi tragédiája igazán csak ezután következett. Családok szakadtak ketté. A megmaradás reménye, a bizonytalan kimenetelû agitáció taszította egy családból két hadseregbe a férfiakat és így durvult a "tiszta, erkölcsös" szórakozást ígérõ kultúrkör, demagóg politikai szervezetté.
A végsõ megpróbáltatás a háború befejeztével még nem ért véget. Az etnikai hovatartozásra vonatkozó, megtévesztõ módon feltett kérdések szolgálták az alapját a kitelepített személyek válogatásának.
Így 1946-ban a község több mint 60-70 %-át bevagonírozták. Többségüknek, a Volksbund lényegi ténykedéseihez semmi köze nem volt. Testben és lélekben kifosztva kellett elhagyniuk szülõfalujukat, õseik házát.
Hontalanok lettek. Így talán érthetõek azok a levelek, amelyekben a következõ sorok érkeztek az itt maradottakhoz: "Drága Gyermekeim! Itt minden nap nagypéntek van!".
A kitelepítés talán legmegrázóbb mementója, ez a kétnyelvû sírfelirat egy távoli német temetõben:

"Itt nyugszik egy kitelepített
magyar asszony, bánatában
halt meg."

Jegyzetek:

(1) Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 255.
(2) Borovszky Sámuel: Magyarország vármegyéi és városai. Gyõr vármegye. Országos Monográfiai Társaság, Bp., 1905. 425.
(3) Kerekes Sámuel - Enyedi Barnabás: Gyõr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelõre egyesített vármegyék és Gyõr szabad királyi város részletes ismertetõje és monográfiája az 1929-1930. évekre. Kerekes Sámuel, Bp., 1930. 345.
(4) Bellér Béla: A magyarországi németek rövid története. Magvetõ Kiadó, Bp., 1981. 58.
(5) Bellér Béla i.m. 56.
(6) Bellér Béla i. m. 71.
(7) Szülõföldünk, a Kisalföld. Gyõr-Sopron megyei Tanács VB., Gyõr, é.n. 142.
(8) Szeghalmy Gyula: Dunántúli vármegyék. A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, Bp., 1938. 571.
(9) Borovszky Sámuel i.m. 374.
(10) Borovszky Sámuel i.m. 398.
(11) Borovszky Sámuel i.m. 432.
(12) Kerekes Sámuel - Enyedi Barnabás i.m. 346.
(13) A mondóka- és dalszövegeket, valamint a búcsúi, báli szokásokat Németh Imréné, Muszpantner Gabriella (sz.:1928) szíves közlése alapján jegyeztem le, amiért ezúton mondok köszönetet.
(14) "Aludj, angyal aludjál,
A kertben vannak a birkák,
Fehérek és feketék,
Mert a Lórit fellökik,
Aludj, angyal aludjál!"
(15) "Körbe, körbe, sorba,
a gyerekek sorba,
ülnek a bodzabokor alatt
és mind kiáltanak:
huss, huss, huss!"
(16) Válogatott dokumentumok a Gyõr-Sopron megyei munkásmozgalom történetébõl (1929-1945). MSZMP Gyõr-Sopron megyei Bizottsága, Gyõr, l982. 345.
(17) Szülõföldünk a Kisalföld. i.m. 143.