Varga József:
Osli 1848-1849

Az 1848/49-es évekbõl Oslira vonatkozó konkrét adat kevés lelhetõ fel. Nem zajlott itt történelmet formáló csata, nem említik történelemkönyvek szabadságharcos tetteit.
Ha az idõszak anyakönyveit forgatjuk és faggatjuk, a megelõzõ évekhez hasonló adatokat találunk és semmi olyant, ami közvetlenül utalna a forradalomra, a szabadságharcra. Osliban 1848-ban 34 gyermek született (20 fiú és 14 lány), 1849-ben pedig 47 a születések száma (21 fiú és 26 lány). Az elõzõ évben 7, az utóbbiban pedig 6 "összekelt" párt, azaz házasságkötést regisztráltak. A halálozások száma azonban egy pillanatra magára vonja figyelmünket. Ugyanis: míg 1848-ban 23 haláleset történt (12 "férfiember" és 11 "némber"), addig 1849-ben közel a kétszerese , 43 osli halt meg (23 "férfiember" és 20 "némber"). A fenti adatok havi bontását is figyelembe véve hajlamos a felületes kutató arra a következtetésre jutni, hogy 1849 júliusában-augusztusában (17 és 11 temetés) valamiféle "vérfürdõ", vagy legalább is helyi csata lehetett. Az ok azonban sokkal prózaibb: a jelzett évben ugyanis 29 fõ volt a "cholerában" elhunytak száma (1). Minderrõl azonban csak a falu tud, ez helyi gyász. A közvetlen környék elsõsorban úgy ismeri Oslit, mint a Rábaköz híres búcsújáró helyét.
A nagyvilág pedig talán csak annyit tud e faluról, amennyi 1851-ben írásban is megjelent róla: "Osli magyar falu, Sopron vármegyében, a Hanság mellett. 758 római katholikus lakos, s parochia templommal. U.p. Kapuvár 3/4 mérföldre. Határa róna és lapályos. Ebben bírnak a lakosok 6 belsõ telket, vidékiekkel közbevetve 22 1/2 hely halász-vizet, réttel együtt. A határ harmada fûz, éger és kõrisfás erdõ. Földe egy része dombos és sülékeny, másik része lapos, terem leginkább árpát, rozsot és kevés cserebi dohányt. Szarvasmarha szép számmal, juh nem tenyésztetik. Nád bõséggel. F.u. h. Esterházy Pál." (2)
1848 áprilisában Oslinak 780 lakosa volt. (3) 1850-ben 76 ház állt a faluban, s lakosainak száma 771 fõ (382 férfi és 389 nõ), a 17-26 év közötti fiúk száma pedig kereken 50 fõ. (4) A fiatalabb, iskolába járó gyermekek száma 70-80 között alakult a megelõzõ években. Így például az 1846/47. tanévben 34 fiú és 29 lány járt az egyetlen osztályba, mely a plébánia épületének ún. "oskolatermében" volt. A gyermekeket Kiss István tanította 1844-tõl 1856-ig - tehát a szabadságharc ideje alatt is - betûvetésre és hazaszeretetre. E 27 éves, "feleséges", dicséretes erkölcsû, magaviseletû és ugyancsak dicséretes "tanmódú" magyar férfiú fontos szerepet töltött be a falu szellemi életében, nevelõi tevékenységének hatása nem maradt nyomtalanul a forradalom és a szabadságharc éveiben.
A falu szellemi életének irányítója, meghatározója azonban mégsem õ, hanem Jáky Ferenc plébános, a nagy tudású, mûvelt, lelkiismeretes, népét szeretõ, igaz magyar érzületû s példás hitéletet élõ férfiú volt. De nézzük csak sorjában!

Jáky Ferenc
1806. december 8-án született Gyõrben. 24 éves korában szentelték pappá a kitûnõ tehetségû ifjút. Osliba 1845. május 6-án került, s ezt követõen "negyven esztendõn át igyekezett az általa szeretett osli népet, életmódját jó irányba terelni. Sokszínû és áldozatos tevékenysége arra irányult, hogy fejlõdést, gyarapodást idézzen elõ nem csak hívei lelkében, de a falu gazdálkodásában, kulturális életében is." (5) Osliban szájról-szájra hagyományozódnak történetek Jáky Ferencrõl, s magyarságáról. Tény, hogy Jáky már a nyelvi rendeletet megelõzõen is magyar nyelven küldte iskoláról szóló jelentéseit, beszámolóit a püspökségre, az õ nevéhez fûzõdik az osli iskoláról szóló elsõ magyar nyelvû hivatalos feljegyzés. "Nevét Jákyra magyarosította, minden könyvét magyarul írta és mindig magyar zsinóros ruhában járt." (6) E magyar zsinóros kabát bizonyára annak az országosan jelentkezõ papi mozgalomnak is a hatása, mely többek között az atilla használatát javasolta a mindennapok során, míg a reverenda viseletét a templomra és a sekrestyére korlátozta. Egyébként ilyen igénnyel léptek fel Buda és Pest lelkészei is 12 pontos memorandumukban. Ennek hetedik pontja a reverendára mondott delendumot, amennyiben használatát csak az istentiszteletek végzésénél ajánlotta, ... nem hivatalos öltözetnek a magyarszabású kabátot, papi díszruhának pedig a könnyed atillát s a fekete kalpagot gondolta." (7) Bárhogy is nézzük, egy olyan hithû "áldozár" esetében, mint Jáky, az egyetemesen elfogadott papi öltözettel való szakítás, a magyaros, zsinóros atilla hordása nem lehet csak divat, vagy hiúság kérdése, hanem igen is magyarságának külsõségekben is megmutatkozó, tudatosan vállalt jele, azaz kiállás.
Jáky rendszeresen olvasta a híreket. Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az 1848. évi márciusi események híre is hozzá jutott el legelõször a faluban. Nem csak olvasója volt, hanem cikkeket is irt abban a folyóiratban, mely 1848. márc. 19-én így adott hírt: "A sajtó szabad, és mi ennek örülünk!" (Religio és nevelés).
Egy másik sajtótermék, a Jelenkor 1848. márc. 23-i száma pedig a gyõri eseményeket (márc. 16) adta hírül kitörõ lelkesedéssel. Amikor Jáky e cikkben olvasta Lukács Sándor nevét, aki a gyõri radikális fiatalság lelkes vezére és gyújtó hangú szónoka volt, még nem sejtette, hogy e fiatal hazafi késõbb, kormánybiztosként mennyi bosszúságot fog okozni a papságnak, "mert Lukács mindent elkövetett, hogy a papságot elrémítse nemcsak magától, hanem a szabadságharctól is ... Schlick hadának ki kellett vonulnia a városból, s helyét Pöltenberg foglalta el a magyar huszárokkal (Gyõr, 1848. május 1.). Gyõr ismét a miénk lett. Ennek szívûbõl örült mindenki, csak Lukács visszatértének nem. ... mert a legkisebb nesz, felelõtlen suttogás, ellenõrizhetetlen hír elég volt, hogy maga elé citálja a szóban forgó papot ... Így került fogságba Szalontai György kapuvári, Jáky Ferenc osli, Császár István babóti ... plébános ..." (8)
De nézzük, mit irt minderrõl naplójában maga Jáky Ferenc? "Miután volt megkoronázott törvényes királyunk V. Ferdinánd õ felsége, miután a forradalom emberei a katholikus hit ellenére dolgoztak, miután a forradalom úgy tûnt fel, mint a semmivel bíróknak harca a birtokosok ellen, miután a forradalom hõsei csak a maguk fölkapaszkodására látszottak törekedni, ezért nem hajlottam a forradalmárok részére, de tettlegesen nem mûködtem a lázadás ellen sem, hanem hangosan és folyamatosan hirdettem, hogy a ker. kath. hit nagy veszélyben van.
Minthogy királyunk fõ generálisa Windischgraetz Kossuth Lajost és pártját Pestrõl elkergette, annak nevérõl a király hívei Windisch-nek, amazok Kossuthoknak címeztettek.
Szenvedõlegesen viseltettem a forradalom iránt kitûnt, mivel nem is titkolhattam, de ha kihirdetni való rendeletek érkeztek hol az egyik, hol a másik részrõl, mivel halállal fenyegették a nem hirdetõt, fölolvastam, kihirdettem a szószékrõl, engedve a külsõ hatalomnak.
1849-ik évi május 25-én néhány huszár e tájra is elszállongván, kérdezõsködtek, vajjon van-e itt Windisch? A kérdezettek azt felelték, van ám, mert a mi papunk imádkozik Ferenc Józsiért. Így gúnyolták õ felsége öccsét, Ferenc József fõherceget, aki dec. 2-án vette át a kormányzást.
Bejöttek tehát a huszárok és elvittek magukkal kocsin Gyõrré, ahol a megye házában, az elsõ emeleti szobában nt. Szalontay György esperes és kapuvári lelkésszel és nt. Császár István babóti lelkész urakkal be lettem zárva. Június 10-én elvittek minket is, meg még 9 foglyot Komáromba. Éjfél felé érkeztünk a megye házába s azonnal beszállásoltak a börtönbe, az egyes kóterbe. Másnap áttettek a szobába, hogy tízen együtt legyünk. Érdemes Kósa József porkoláb, akit várnagynak hívtunk, igen becsületesen bánt velünk s igen megbecsültük és megszerettük õt. Június 22-én visszahoztak a gyõri megyeházba és 27-én öcsémnek, Jánosnak és sógoromnak, Tinagl Ignácznak jótállása mellett Gyapay kormánybiztos szabadon bocsátott. Dicsõ Szent László napján szabadultam meg, 33 napi fogság után a tömlöcbõl.
Kérdõre sosem vontak. Június 29-én miséztem az újvárosi szentegyházban, 9 órakor, mert oda jött Ferenc József õ felsége misére. Június 30-án a gyõri székesegyházban miséztem s dél felé megindultam gyalog hazafelé, de már az újvárosi vámnál fölvett kocsijára Ganz József úr, kapuvári kalmár. Csornán Szauer Ferenc bábsütõ fogadott be kocsijába s este 8 órakor már otthon voltam. Deo gratias!" (9)
A történtek megértése alaposabb, mélyebb elemzést igényelne. Nekünk, ma már könnyû megítélnünk az akkori eseményeket, s könnyû eldöntenünk, hol is állt akkor az igazság. Mint ahogyan egy festményt is csak megfelelõ távolságban vagyunk képesek tisztán látni, közvetlen közelrõl a részletek válnak uralkodóvá, s a mû egésze szinte felfoghatatlan. S nem csupán a 'kisemberek', hanem "A hazafiság oly óriásai is, mint Széchenyi, Deák, Eötvös is inkább félrevonultak, semhogy a rohamos események árja magával sodorja õket ..." (10)

A gyõri hírek és események kapcsán jutottunk el Jáky Ferenc elfogatásáig. Most jöjjünk közelebb Oslihoz!
1849. május 6-án volt a kapuvári csata, melynek során az osztrák túlerõvel szemben honvédeink visszavonulásra kényszerültek. Arról nincsenek feljegyzések, hogy ebben a kis ütközetben vettek-e részt osliak, de az egészen biztos a korabeli hadijelentések alapján, hogy a csapatok vonulásuk során nem érintették Oslit.
1849. június 13-án a történelemkönyvekbõl is jól ismert csornai csata zajlott le. Ekkor Wyss császári tábornok csapatai felett a Kmety ezredes által vezetett magyar huszárok arattak fényes gyõzelmet. Témánk szempontjából most csupán arra irányítjuk figyelmünket, hogy a menekülõ császári csapatok Bõsárkány irányában menekültek, s mivel Bõsárkány lakói "ellenségesen" viselkedtek a császáriakkal szemben, a falut Haynau parancsára felégették.
E napok eseményei közül tudjuk például, (11) hogy 1849. június 13-án nyolc ulánus érkezett Acsalagra Csorna felõl. Megkérdezték, hogyan lehet Kapuvárra jutni. De csak Hosszúdombig jutottak, mert négy magyar huszár (vezetõjük egy fehér szakállas huszártiszt) elébük vágott. Öt ulánus az életével fizetett, de hármójukat csak karddal megsebesítettek. Õket a huszárok a közelben tartózkodó gulyásokra bízták, mondván: kísérjék õket Osliba. Sorsukról többet nem tudunk, de feltételezhetõ, hogy e sebesült ulánusokkal, ezt követõen pedig Schlick altábornagy és Castelnau ezredes és Bujanovits parancsõrtiszt újrarendezõdõ csapatának egyes tagjaival találkozhattak az osliak. (12) S itt, a bõsárkányi események említésénél kerül elõ egy újabb osli születésû férfiú neve.

Hajós János
A szabadságharc alatt õ volt Bõsárkány plébánosa. Õ jegyezte fel a plébánia anyakönyvében a pusztítás áldozatait, a császáriak okozta tûzvészt, melyben csak a templom maradt épen.
Feljegyezte a mészárlást, pedig ezért könnyen fizethetett volna az életével. Hiszen ilyen nyíltan jegyzett: "Pünkösd hava 13-a: Nyirõ Mihály 51 éves, halál oka: a cs. katonái ütközetbõl visszavonyódtak, agyonvagdaltatott." Késõbb ezt jegyezte fel: "... a csornai ütközetbõl visszatérõ cs. katonáktól némely alaptalan gyanúból összefogdostatván elhurcoltattak és a Német metszésen felül minden kérdés és ítélet nélkül agyonlövettettek ..." Ezen feljegyzés Tóth János zsellér, Major Ferenc gazda és Bucus Mihály lakó, csizmadia mester halála okaként került az anyakönyvbe. Másutt így irt: ... 21-ik júniusában történt, a cs. katonaság tûzvésszel az egész helységnek elpusztítása alkalmakor meg égvén, ennek következtében halt meg." Akire ez a feljegyzés vonatkozik: Horváth Péter, 67 éves gazda. (13)
Ez az események idején nem veszélytelenül nyíltan fogalmazó Hajós János, aki egyébként Jáky távollétében Osliba is átjárt temetni, 1793. augusztus 24-én született Osliban. Édesapja a Veszkénybõl ide nõsült Hajós János, édesanyja pedig Horváth György osli gazda egyetlen leánya: Katalin. Ez utóbbi korán megözvegyülve ismét férjhez ment a szárföldi származású Orbán Györgyhöz. Hajós János mintegy tíz éves koráig Osliban járt iskolába, majd elkerült Boldogasszonyba a "cséri barátokhoz". 1804-ben Sopronba vitték a "diák iskolába", ahol hat éven át tanult, majd fölvették a gyõri kispapok sorába. Itt két évig filozófiát, négy évig teológiát tanult, majd 1816. szeptember 1-én pappá szentelték. Elsõ szentmiséjét Osliban mondta. Gyõrújvárosi, majd kapuvári mûködését követõen 1833. február 1-én került Bõsárkányba. Az itt töltött éveirõl Jáky feljegyzéseibõl tudunk meg részleteket. (14) "Bõsárkányban 16 1/2 évig lelkészkedett s legkivált 1848 és 1849-ben a forradalom idején sokat szenvedett. Hadi bíráskodás következtében a császáriak fölgyújtván 1849. június - úgy tudom - 21-én Bõsárkányt, Hajós János is mindenét elvesztette a tûz által, mert csak maga az egyház lett megkímélve. ... Lakhatatlanná levén a plébánia lak, a sekrestyébe vonult, s ott aludt a Szent Mihály lován. Haza szállott végre Osliba s megnyerte a kapuvári plébániát 1849-ik év szeptember hóban, mert nt. Szalontay György július 4-én cholerában meghalt."
Kapuvár után Csornára került lelkésznek, "... itt találta föl tehát utolsó lakhelyét e földön ... sokat betegeskedett, midõn bekoczogatott a vénség ... aszkórban (atrophia universalis tabes) szenvedett sokáig..." 1863. április 13-án, Csornán halt meg. (15)

Az 1848/49. évi szabadságharcban azonban tevõlegesen, aktív harcosként is több osli vett részt. Soós Imre az alábbi tizenegy szabadságharcos osli férfiú nevét említi könyvében: (16)
Borsodi Sebestyén
Kapui Lajos
Kiss Boldizsár
Marton László
Németh János
Németh Mihály
Nagy Ferenc
Szabó György
Szabó Ferenc
Varga Gáspár
Mészáros Albert.
E férfiúk tetteirõl nem maradt fenn haditudósitás, csupán némelyikükrõl sikerült egy-egy szórvány adatot találni. Például a névsor elején álló Borsodi Sebestyénrõl két feljegyzés is említést tesz. (17) De elõrebocsátásként meg kell jegyezni, hogy a bécsi ellenforradalmi rendszer megtorlásként a szabadságharcban résztvett honvédeket besorozta az osztrák hadseregbe. E tényrõl tudósit Rohonczy Ignácz királyi biztos levele is 1849. február 22-én: (18) "Felsõbb helyrõl érkezett parancs következtében utasítom a tisztelt Városi Tanácsot, hogy mindazon honvédeket, kiket a forradalmi táborba beállítottak, de idõközben visszaérkeztek, a soproni hadfogó kormányhoz rövid idõ alatt a végett állítsák be, hogy azok a király és a haza szolgálatjára felségének hiv seregei közé besoroztassanak ..."
Így járt a szabadságharc leverését követõen Borsodi Sebestyén is, aki az Ernõ fõherceg nevét viselõ ezredbe lett besorozva. A kormánybiztosi intézkedésekrõl szóló jegyzõkönyvek 1849. november 18-i feljegyzése szerint: "Kiss Therézia, jelenleg férjezett Szabó Ferencné, a Térparancsnoksághoz intézett folyamodványában esedezik, hogy elsõ férjétõl, osli lakos Borsodi Jánostól született Sebestyén fija az katonaságból elbocsájtassék ..." A feljegyzésekbõl azonban megállapítható, hogy "... annak katonaságtól végelbocsájtatása iránti kérelme nem pártoltattatik, ..." viszont annyit ígértek a fiáért esedezõ édesanyának, hogy "... a hadfogó parancsnokság a besorozott Borsodi Sebestyénnek szabadságra hazabocsájtatására megkéretik ..."
Az elõbbi névsorban szereplõ személyek közül egy további szabadságharcos férfiút is sikerült azonosítani. Németh Mihály 20 éves ifjúról van szó, aki tüzérként harcolt, s életét adta a hazáért. Osliban, a plébánián õrzött anyakönyvek egyikében (19) Sumichrast József , akkori plébános jegyezte be születésének adatait. Mint az a latin nyelvû bejegyzésbõl kiderül: Németh Mihály 1829. december 15-én született Osliban. Szülei: Németh József és Zsoldos Anna, keresztszülei pedig Mészáros András és Horváth Éva. Mindössze ennyi, ami róla írásos emlékként fennmaradt, s hogy fiatal életét áldozta a szabadságért (20) és a többi névtelen hõssel együtt jeltelen sírban nyugszik valahol.
Az 1868-ban kelt, lábjegyzetben említett szolgabírói levél azonban nem csupán Németh Mihályt említi, egy másik szabadságharcos osli hõs nevét is megörökítette. Õ Kasztits György, 31 éves közhuszár.
Érdekes, hogy Soós Imre már említett könyve róla nem tett említést így feltételezhetõ, hogy az általa felsorolt 11 fõn kívül még mások is aktív részesei lehettek a forradalomnak és a szabadságharcnak.
Az anyakönyvi bejegyzések szerint (21) Kasztits György 1817. március 10-én született Osliban, édesapja Kasztits György, édesanyja pedig Korbélyi Erzsébet. Keresztszülei: Borsodi János és Bregant Marianna. Kasztits György életérõl nem tudunk adatokat, de annál pontosabb értesülést szerezhetünk haláláról a születési anyakönyvi bejegyzés margójára irt latin nyelvû, utólagos feljegyzésbõl: (22)
"Anno 1849 prope Comarbomium globo
tormenti tactus es disceptus."
Ami magyarra fordítva annyit jelent: 1849-ben Komárom mellett ágyúgolyó eltalálta és széttépte!
Nem tudni, hogyan jutott el a halálhír Osliba. Talán éppen az itt raboskodó Jáky Ferenc hallott felõle? Annyi bizonyos, hogy szörnyû halálának híre sokáig élt az osliak emlékezetében. Ezt bizonyítja az, hogy fiának, az 1837. július 15-én született Kasztits Györgynek 1867. december 4-i halálakor Jáky plébános ezt a bejegyzést is felvezette: "atyját 1849-ben Komáromnál elütötte az ágyúgolyó." (23)

Az elesett szabadságharcos hõsök iráni kegyelet, a forradalmi eszmékhez való hûség sokáig élt az osliakban, a kortársakban. A forradalmi láng õrzõi, a férjüket, testvérüket vagy apjukat vesztett falubeliek az elnyomatás ideje alatt, az üldöztetés alatt is kiálltak, hûek maradtak. Róluk szól az a naplóbejegyzés, amely 1867-ben, a kiegyezés évének február 18. és 24. napján kelt Osliban: (24) "Õ Felsége, kegyelmes urunk és királyunk, Ferenc József, a pesti országgyûlés kérttére visszaadván hazánknak az alkotmányt s magyar minisztériumot nevezett ki, ennek tiszteletébõl a rá következõ vasárnapon, az az 24-én délután fél ötkor körmenetet tartottunk két nemzeti zászló elövitele mellett. Ezek közt vitték a Szent László társulati négy lámpást. Énekeltük: Téged Isten dicsérünk, és hogy Égi szûz virág, áldjon a világ kegyes szép Szûz Mária. Sok nép gyûlt össze, de a lázítók az odúba visszahúzódva hon maradtak, sem a zászlót kölcsön nem adták ..."

A szabadságharcot követõ megtorlások idejébõl, amikor is Márkus József járásbeli fõbiztos 1849. november 3-án kapott Kapuvárra egy rendõr hadnagyot 10 rendõrrel és 8 lóval, ebbõl az idõbõl bukkan elénk egy újabb osli férfiú neve. Róla sem szólnak eddig megjelent tanulmányok, annál élénkebben rajzolódik ki Horváth Ferenc emléke a kései utódokban.
Az emlékezést néhány tárgyi emlék is megkönnyíti. E relikviákat sokáig õrizte a család, majd Horváth József (Kapuvár) megõrzésre átadta a kapuvári Rábaközi Múzeumnak. Így most az érdeklõdõk láthatják az 1782-ben nyomtatott, magyar nyelvû Káldy György-féle bibliát, a Sopronban 1796-ban kiadott magyar nyelvû 'Egészséget tárgyaló kathechizmus'-t, s több latin nyelvû tankönyv között azt az 1836-ban kiadott Selecta latini sermonis exempla c. egyetemi tankönyvet, melyben eredeti tulajdonosának, Horváth Ferencnek kézjegye is olvasható.
A tõle származó tárgyi emlékek legbecsesebb darabja azonban az a pisztoly, amely a Rábaközi Múzeum állandó kiállításán, a szabadságharc tárgyi emlékeit bemutató vitrinben látható. Ez egy ún. 1844. mintájú gyutacsos lovassági pisztoly, melyet az 1798. mintájú kovás kivitelbõl alakítottak ki. (25) A pisztoly markolati részén jószemû látogató még ma is jól kiveheti a H.F. monogramot.
A család elbeszélésébõl tudható, hogy Horváth Ferenc - mint azt a tulajdonában lévõ könyvekbõl is gyanítani lehetett - mûvelt, nagy tudású ember volt. Úgy mondják, Kossuth-közeli körökben mozgott, egyes családtagok szerint Kossuth egyik futára volt, s feltételezhetõen hadnagyi rangot viselt.
A szabadságharc leverését követõ idõkben Osliban élt egy rövid ideig. Egy napon, feltehetõen 1849 késõ õszén, a hatóság egyenruhás emberei keresték. Õ akkor éppen ökrökkel szántott a határban. Ezért unokahúgát, a gyermek Rózsát küldték utána.(Az õ gyermeki kézvonásai is fellelhetõk a már említett könyv egyes lapjain.) Meghagyták neki, hogy pontosan, szó szerint adja át az üzenetet, mely szerint: "Jöjjön haza, de azonnal, mert a csendõrök keresik!" Jött is Horváth Ferenc, de csak a kertek aljáig, ahonnét az ökrök már maguktól is hazataláltak. Õ maga pedig bevette magát az erdõbe, s így az ökrösszekeret fogadó és körülvevõ csendõrök fogoly nélkül voltak kénytelenek távozni. Ferenc bátyánk pedig - mesélik a család mai tagjai - fenn a Hanyon a család méh-házában húzta meg magát néhány napig. Ide vittek neki élelmet, s innen indult Kossuth után emigrációba. Végül is Nagybecskereken (Zrenjanin) állapodott meg. Eleinte kétkezi munkás volt, de csakhamar feltûnt szép írása, írástudása, mûveltsége, s késõbb egészen a bíróságig vitte.
Egyesek szerint örökös nélkül, mások szerint csupán fiúörökös nélkül halt meg idõs korában, Nagybecskereken, távol szülõföldjétõl.

Sopron vármegye nem feledkezett meg az elesett hõsökrõl. A Bach-korszak után, 1861-ben már döntés született arról, hogy a hõsök nevét összegyûjtik és megörökítik. A megvalósításra azonban csak a kiegyezést követõen, 1868-ban került sor. (26)
A szolgabírók jelentései alapján így gyûjtöttek össze 71 nevet. Az Osli községbõl való Kasztits György közhuszár és Németh Mihály tüzér neve a Rábaközi felsõ járás 1868. március 12-én kelt, Füzy Vincze szolgabíró által aláirt jelentésben szerepel. (27) Az összegyûjtött neveket az akkori járások sorrendjében vésték a Karszt hegységi vörösmárványból készült emléktáblába, melyet a soproni megyeháza dísztermének falán helyeztek el.
A leleplezési ünnepségre 1870. június 20-án került sor, amikor is Füzy Sándor fõjegyzõ mondott beszédet. (28) Az ünnepségen ott volt Paur Iván, a szabadságharc õrnagya, Sopron megye neves tudósa és régésze is.
Az emléktábla ma is látható a díszterem falán. S a négy oszlopban felirt nevek között a harmadik oszlopban a 7. és 8. név osli hõsöket jelöl: Kasztits György és Németh Mihály. Felettük a babérkoszorúba helyezett kard mellett a Kossuth-címer és Sopron megye XVI. századi címere, s a felirat:
"1848 ÉS 1849 ELESETT SOPRON VÁRMEGYEI HONVÉDEK"
Ezzel az emléktáblával tehát - mint azt olvashatjuk is - "nevüket a hálás megye megörökíti", így "némileg lerótta a kegyelet adóját".

E munkámban a fellelhetõ adatok, tények és források bemutatásával a szabadságharcban résztvevõ és elesett osli honvédek, hõsök nevének közlésével én is a kegyelet adóját kívántam leróni. Néma fejbólintás ez azok elõtt az osliak elõtt, akik fiatal éveiket, sõt a legtöbbet: életüket áldozták az 1848-as eszmékért, s a hazáért.

Jegyzetek:

(1.) Anyakönyvek I. kötet 1808-185. Osli Plébániahivatal levéltára k.j.n.
(2.) Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Budapest, 1851. II. kötet 170.
(3.) Sopron Vármegye 1848. április 29-i közgyûlésének jegyzõkönyve. GySML. 2.
(4.) Horváth Zoltán: A jobbágyvilág alkonya Sopron megyében. Akadémiai Kiadó, Budapest 1976.
(5.) Varga Józsefné dr.: Jáky Ferenc. In.: Neves rábaköziek. Csorna - Kapuvár, 1989. 19.
(6.) Mohl Adolf: Gyõregyházmegyei jeles papok. Gyõr, 1933. 244.
(7.) Meszlényi Antal: A magyar katolikus egyház és az állam 1848/49-ben
(8.) Meszlényi. i.m. 182 - 183.
(9.) Jáky Ferenc krónikája. Osli Plébániahivatal levéltára, k.j.n.
(10.) Mohl .i.m. 242.
(11.) Nagy Miklós: Acsalag története és néprajza. Kézirat, Sinzing, 1978. 75.
(12) V.ö.: Nagy István: Bõsárkány szabadságharcos helytállása és pusztulása 1849-ben. Soproni Szemle 1969/2., valamint Smidt Lajos: Bõsárkány pusztulása 1849-ben, Soproni Szemle 1963/3.
(13.) Smidt i.m.
(14.) Jáky Ferenc: Jegyzõkönyv a néhai nt. Hajós János csornai lelkész által az 1868-ik évi január 31-i végrendeletében alapított iskolai ösztöndíjról. Kézirat, Osli Plébániahivatal k.j.n.
(15.) Jáky Ferenc: Napló. Osli Plébániahivatal, k.j.n.
(16.) Õsi sopronmegyei nemzetségek 221. Szerk.: Horváth László, I-III. fejezetet írta: Soós Imre.
(17.) Sopron Vármegye cs. és kir. Kormánybiztosi intézkedéseirõl vezetett jegyzõkönyvek 1849. évi 2338. és 2656. sz. bejegyzései. GySML.2.
(18.) Közli Horváth Zoltán, i.m.
(19.) Anyakönyvek I. kötet 54. Osli Plébániahivatal
(20.) Összesítés a Rábaközi felsõ szolgabírói járás községeibõl az 1848/49. évi szabadságharcz alatt elesett-származott egyénekrõl. GySML.2.
(21.) Anyakönyvek I. kötet. 18. Osli Plébániahivatal
(22.) Anyakönyvek I. kötet Kasztits György anyakönyvi bejegyzése
(23.) Anyakönyvek i.m.
(24.) Jáky Ferenc: Napló i.m.
(25.) V.ö.: Barcy Zoltán - Somogyi Gyõzõ: A szabadságharc hadserege 138. Corvina Kiadó, Budapest
(26.) Horváth Zoltán. i.m. 296-297.
(27.) Jelentés. Sopron Megye Bizottmányi gyûlések iratai 1870. év 562. sz. GySML.2.
(28.) Horváth Zoltán i.m. 296.